A tárlat ingyenesen látogatható a Tat nyitva tartási idejében szerda, csütörtök, pénteken 12 és 19 óra, szombaton 12 és 15 óra között, a műalkotások megvásárolhatók. Kovács Eszter Cedenka kiállításának kapcsán 2012. február 17-én írt a Kortársonline-on. A teljes cikk a http://www.kortarsonline.hu/2012/02/cedenka-senkifoldje/3059 olvasható. (Enteriőrfotó: Szűcs Attila)
Csend, mélység, nyugalom, melankólia
A művészettörténet szakkifejezései aligha használhatók az alkotásokra. Épp ezért szinte elhanyagolható a képek mérete, a kompozíció, az előképek. Sokkal inkább foglalkoztat az alkotás folyamata, a gondolat születése. A tárlat a Senkiföldje sorozatot mutatja be. A képek elhagyott tájakról, üres terekről mesélnek. A művész sötét színekkel dolgozik, a fények ködösen jelennek meg. A témák különbözőségétől függetlenül, Mednyánszky László csavargóképeinek szellemét idézik.
A tájábrázolás stílustól függetlenül a festészet kedvelt műfaja. Legyen az heroikus vagy éppen történelmi táj. Ebben az esetben a lélek tájba átültetett ábrázolásáról van szó. Itt nincs reprezentáció. Ezek a képek nem hasonlíthatóak semmilyen tájképhez. „Csak” tartalmuk valóságában léteznek. Az alakok néhány festményen csak árnyak. Nem hús-vér emberek, nincs mimika, nincs szerepjátszás. A Senkiföldjén élnek, a végtelen felé haladnak.
Amint végigmegy a látogató a kiállításon, megérti a „Senkiföldje” címet. Kirajzolódik a „saját Senkiföldje”. Az énje legbensőbb rétegeit érintik meg a képek. Ilyenkor az ember csendes lesz, a saját világába zárkózva fejtegeti az élet és lét fő kérdéseit. Magányában nem beszél, nem cseveg felhőtlenül a festészet nagyszerűségéről. Csak filozofikussá válik, és mereng, miközben tudja, hogy ezek az érzések szükségesek az élmények valódi átéléséhez. A művészetkedvelő közönség nagy része a valósághű ábrázolást, a reflexek pontos megjelenítését, az arányok helyénvalóságát kedveli; azt, ha az esztétikai élmény materializálódik, ha „könnyű” befogadni az alkotást, legyen szó akár festményről, szoborról vagy installációról. Itt az esztétikum maga lesz a jelenlévő szellem. A mi szellemünk. Tehát a Senkiföldje mindenkié? „Az Úristen néhány órára magára hagyja az embert egy üres vászon előtt, hogy rajta, teremtsen világot a saját képére. Ott áll a semmi szélén, egyedül, amíg egy befelé figyelő tekintet el nem kezdi vezetni, húzni olyan tájak felé, amelyek sosem léteztek, olyan emberek közé, akiket sosem látott. Odabent élnek a megfoghatatlan, a láthatatlan határán túl, most valahogy mégis felkapaszkodnak a semmiből, és láthatóvá válnak. A festés természetesen nem koordinálatlan kényszer, tudatosság nélkül nincsen kép. A valóságról való tapasztalatát senki nem tudja elfelejteni, amikor ecsetet vesz a kezébe. Egyetlen kép sem előzmény nélküli. De a tudatosság már csak a következménye annak, ami a tudattalanban működik. Amikor előhívja az ember ezt a belső képet, akkor tudja meg, hogy ő voltaképpen milyen valóságot is őrizget magában, mivé lettek a tapasztalatai. Az alkotás a legpontosabb önreflexió, de amikor a láthatatlanból egyszer csak látható lesz, minden cenzúra nélkül a legszemélyesebb kerül felszínre. Éppen ezért nehéz a képről beszélni. A festészet a legbelsőbb szemszög.” – vallja Czimbalmos Márta Cedenka festészetéről.
SENKIFÖLDJE
2012. február 7-én Czimbalmos Márta Cedenka kiállítása nyílik a Tat Galériában. A kiállítás címe SENKIFÖLDJE. A tárlatot Bartis Attila író nyitja meg 18.30 órakor. "Erdélyben, Gyergyószárhegyen születtem, 1978-ban. 2002 óta élek Budapesten. Az első kiállításom 2005-ben volt a szárhegyi Lázár-kastélyban, a második 2011-ben, Budapesten a Nyitott Műhelyben, a Tat Galéria a harmadik kiállításom helyszíne. A kiállító művészek általában néhány mondatot szoktak írni a munkáikról, magyarán, hogy miről szólnak a festményeik. Tudtam, hogy bármenyire is szeretném, nem fogom egy életen át megúszni ezt a kérdést. Amikor Kondor Bélát kérdezték egy rádióinterjúban, hogy miről szólnak a képei, mindössze annyit válaszolt: „Ha meg tudnám mondani, nem festeném meg őket.”
Még azt sem bánom, hogy ez nem a saját mondatom. Hogy Kondor, és feltehetőleg még sokan mások ugyanezt mondták, ha a feltették nekik ezt a kérdést. Én sem tudom megmondani.
A festményeimről való beszédnél csak egy dolog van, ami számomra nehezebb: a festés. Az Úristen néhány órára magára hagyja az embert egy üres vászon előtt, hogy rajta, teremtsen világot a saját képére. Ott áll a semmi szélén, egyedül, amíg egy befelé figyelő tekintet el nem kezdi vezetni, húzni olyan tájak felé, amelyek sosem léteztek, olyan emberek közé, akiket sosem látott. Odabent élnek a megfoghatatlan, a láthatatlan határán túl, most valahogy mégis felkapaszkodnak a semmiből, és láthatóvá válnak.
A festés természetesen nem koordinálhatatlan kényszer, tudatosság nélkül nincsen kép. A valóságról való tapasztalatát senki nem tudja elfelejteni, amikor ecsetet vesz a kezébe. Egyetlen kép sem előzmény nélküli. De a tudatosság már csak következménye annak, ami tudattalanban működik. Amikor előhívja az ember ezt a belső képet, akkor tudja meg, hogy ő voltaképpen milyen valóságot is őrizget magában, mivé lettek a tapasztalatai. Az alkotás a legpontosabb önreflexió, de amikor a láthatatlanból egyszer csak látható lesz, minden cenzúra nélkül a legszemélyesebb kerül felszínre. Éppen ezért nehéz a képről beszélni. A festészet a legbelsőbb szemszög." - írja festészetéről Czimbalmos Márta Cedenka.
A Senkiföldje:
Czimbalmos Márta Cedenka: Senkifölje sorozat, olaj, vászon, 2011, 30x40 cm.
Fotók és portréfotó: Bartis Attila
Rajzok:
